Hazaút...

Sziasztok!

Hajaj, rég nem írtam, mindenesetre ezt muszáj megosztanom veletek. Jelentem itthon vagyok – úgy ahogy véglegesen – Angliából. Gyorsan írtam egy kis élménybeszámolót hazajövetelemről, mely eseményekben dús volt. Várható a későbbiekben egy kis összegzés az utolsó hónapjaimról, néhány képpel. :)

Az út, amire nem akarok emlékezni – vagy mégis, hogy nehogy még egyszer nekivágjak busszal keresztülszelni Európát.

Az érzelemmentes búcsúzkodás (nem) igazán megható pillanatait a családtól, most nem ecsetelném, hanem rátérnék az egyes számú napirendi pontra a Meg nem ismétlendők listáján.

Egy: soha, de soha ne hidd azt, hogy a londoni metrók rendelkeznek lifttel. Az egy dolog, hogy Kings Crosson van egy darab rohadt lift, de a Victoriánál már csak lépcsőre futotta. Sok-sok lépcsőre, ami nem éppen kedvező egy hisztérikussá váló, enyhén túlsúlyos bőröndökkel rendelkező lány számára. Mindenesetre az emberekbe vetett hitem visszatért, mikor segítő kezekre találtam egy színes bőrű apuka személyében, majd életem szerelmére hasonlító srácban és barátjában. A lényeg, hogy csupán két órámba telt eljutni a Kings Crosstól a Victoriánál található taxiállomásig. Mondanom sem kell, hogy a taxira egy vagyont fizettem így is, de legalább rendes volt, és elvitt A pontból a B-be. (Utóbbi a hostelt jelöli.) Bejelentkeztem, és lakatra zártam a két bőröndömet. Majd a maradék négy táskával a lépcsőnek vetődtem, mert az nem menés volt, max. csak vánszorgás. Hiába kerestem a negyedik emeleten a 49-es szobát, egy törülközőbe csavart lány tájékoztatott, hogy ki fogok bukni, ha megtudom, hogy a rossz lépcsőn jöttem fel. Nos, csak kicsit buktam ki, helyette ismét megmásztam a Mount Everest kettőt. Elrendeztem a cuccaimat, majd elindultam bevásárolni másnapra, na meg felderíteni a terepet, hogy vasárnap merre kell elszenvednem az utolsó menetet. Közben egy másik szálon a londoni buli története folyt, amiből semmi nem lett, mert nem tudtam elérni a kontaktot – csak így, titokzatosan -, de ő viszont fel tudott hívni fél tíz körül, amikorra nekem már a létezéstől is elment a kedvem, nem beszélve a karom működési képességei felől való kételyemtől, ami még mindig fáj, ha megpróbálkozom a kinyújtással. De azt hiszem, már egyenesbe jöttem... :D

Kettő: Soha, de soha ne hidd azt, hogy a Victoria Station az a Victoria Coach Station. Namármost én ezt tettem. Számolgattam, és inkább úgy döntöttem, hogy hagyom a taxit másnap, amivel esélyes, hogy fel kéne váltanom a papír pénzemet, azaz maradnék egy csomó érmével, amit nem tudok beváltani, és buszra hagyatkozom. Kifizettem 2.30 fontot egy megállóért, amit még csak fel sem ismertem. Megkérdeztem egy bácsikát, aki no hablas inghlese vagy micsudi, de a fiára mutatott, aki készségesen segített megmutatni az utat felajánlva jobbját a bőröndömnek. Elbúcsúztunk a vasútnál, ahonnan már tudtam az utat, sőt mi több, láttam is a célt, de beláttam, hogy erősen a nem-fog-menni kategóriába tartozik. Elvonszoltam immáron már csak öt csomagomat (éljen az átcsoportosítás, ami csodákra képes. Főleg, ha nem felejted a csomag megőrzőben a kézipoggyászodat, mikor már kipakoltad a többi bőröndödet az utcára, és nem kell visszamenned érte, mint ahogy azt én tettem.) a buszmegállóba, és felszálltam a buszra, majd kértem jegyet a Victoria Coach Stationig. Remegő kézzel válogattam a pénzt, mire a buszsofőr mondta, hogy hagyjam csak, úgyis itt van egy köpésre. Aztán egy másik ürge is rendes volt, segített a bőrönddel, mialatt azt hajtogatta, hogy ő csak egy turista. Természetesen lelkesen megköszöntem, ahogy egy illedelmes lányhoz illik.

Három: Soha, de soha ne ess kétségbe, ha nem látod a kijelző táblán az úticélodat. Nos, én is csak egy kicsit tettem, majd elkeveredtem a leghátsó kapuhoz, és valahogy a check-in pulthoz, ahol közölte a pasi, hogy át kell szállnom. Hát mondom pont jó, hogy a jegyem nem olyanra szól, de hát ha meg kell tenni, akkor meg kell tenni. Ismered az érzést. :D

Négy: Soha, de soha ne ess kétségbe, ha egy kisbaba az útitársad 24 órára. Én sem annyira tettem, miután megbizonyosodtam arról, hogy a lehető legtávolabbi szabad székbe kerülök. Összeismerkedtem egy párral, akiknek sajna pont mögöttük jutott hely, és megtudhatták tőlük, hogy a Channel Tunnel a Duna(!!!!!) alatt megy át. :D Lol. Amúgy nagyon érdekes volt, ahogy a busz bement egy vonatba, és alig fél óra alatt már Franciaországban is voltunk. Jó volt hallani, ahogy egy true francia köszönt minket Bon Jourral. :) Áthaladtunk Belgiumon (Brüsszelben elfogott a rettegés az emberek láttán, nem viccelek. Ki nem tettem volna a lábam a buszból!), Hollandián, s egy ellenőrzésen, majd a németeknél történt a nagy kaland.

Öt: Soha, de soha ne hidd azt, hogy tehetetlen vagy. Egy rajtacsapás szerű ellenőrzést eszközölt a német hadsereg ellenünk – két emberről és egy kutyáról beszélek. :D -, és elkérték az útleveleket, személyiket, de az egyik nőnek elfelejtették visszaadni. A szlovák (köcsög, bunkó, paraszt) sofőrök nem tekintették ezt az ő ügyüknek, helyette csak bemutattak a nőnek és valami magyarszkit mondogattak. Aztán végül mégis elmentünk a közeli rendőrségre, és sikerült visszaszerezni a dolgot. Persze a tömeg ki volt rendesen, mert volt, hogy hét óráig meg sem álltunk. Nem mintha nekem annyira számított volna a folyó ügyek miatt, ugyanis simán kibírtam közel 34 órát dolgom végezte nélkül. Ennél is van egy bizonyos határ, és sem a buszban fellelhető pöcegödör, sem pedig a toilett felirat alatt szerepelt feketelyuk nem felelt meg annak.

Hat: Soha, de soha ne próbálj meg okoskodni. Jelen esetben nem is én tettem, hanem egyik magyar útitársunk, mikor egy hatalmas nagy dugóba keveredtünk. Szerinte, ha átszlalomozunk a másik sávba, és kimegyünk azon a lejárón, akkor bizony jobb lesz nekünk. Nos, annyival lett jobb, hogy a dugó végének a végére értünk, de még annak is az egyik leágazására. A lényeg, hogy csupán három órát ragadtunk a dugóban, és azt is amiatt, mert egy olyan faluban próbáltak elvezetni bennünket, ahol csak az egyik sáv volt járható útfelújítások miatt. Mondanom sem kell, hogy még nagyobb dugót okozott, mint maga a baleset az autópályán…

Hét: Soha, de soha ne hidd, hogy nem lehet rosszabb. Bécsbe érve kiderült, hogy a buszunkra még másfél órát kell várni. Elvoltunk, a népet élteti, ha bosszankodhat, pláne ha a magyarról van szó. Mindenesetre legalább megszabadultam az előttem ülő szlovák ribanctól, aki két méterrel a föld felett járt, és azt hitte a lenőtt, undorító műkörmével, hogy ő az Atyaúristen. Az út elején kérdezte, hogy lejjebb engedheti-e a székét. Mondom igen. Még komolyan, büszke is voltam magamra, hogy jaj de jó fej vagyok. Aztán másfél óra múlva elegem lett, elszállt minden jófejségem, és megkértem, hogy vessen véget szenvedésemnek. Aztán néhány óra múlva arra leszek figyelmes, hogy jóval lejjebb van a széke, mint a mellette ülő nőé. Pont szünetet tartottunk, és utána ismét kértem, hogy tolja vissza a székét a helyére. Még volt mersze durcás képet vágni! Eskü nem telt el fél óra, és minden szó nélkül lejjebb engedte megint! Na itt aztán eldurrant az agyam és mondtam neki, hogy ez nekem így rohadtul nem kényelmes, szóval tolja vissza de nagyon gyorsan. Idióta hisztis p*csa!

Nyolc: Soha, de soha ne hidd, hogy nem vagy király. :D A busz nem ment volna be Győrbe, ahol rám vártak (a reggeli váltás busz bement volna), de én elintéztem, hogy bemenjen. Csak miattam. :) Aztán persze hívtam nővéremet, aki kijött, hogy hol vagyok, mert nem a pályaudvaron. Egy liget nevénél nem jutottam közelebb a megoldáshoz, így megkérdeztem egy nénit, hogy mi az a fehér épület a park másik oldalán, mire jóformán idiótának nézett, és közölte, hogy a vasút állomás. Hát kösz, most legalább már tudom. Átcuccoltam, éééés indulás! Természetesen egy jó kis hazai, s nem utolsó sorban ÍZES meki után. :D

Kilenc: Soha, de soha ne hidd, hogy te kivétel vagy! Röhögünk nagyban valamin, erre szirénát hallunk magunk mögül. Hát nem igazoltatnak minket? Mindkettőnek ez volt az első eset, és nem tudtuk megállni röhögés nélkül…. Happy End, mert itthon vagyok, és írom ezt a beszámolót, ahelyett, hogy lemosnám magamról az út porát – bűzét. Mindenesetre így lett a 27 órából 34 óra….

Edinburgh, avagy skóciai hányattatásaink (:D)...

Sziasztok!

Először is minden kedves (és nem kedves :D) ismerősömnek, olvasónak szeretnék Boldog Nyuszit kívánni. Happy Easter! :)

Tünde barátosnőmmel Edinburgh-ban - más néven Büróóóban :D - töltöttük a hétvégét, és élveztük a skót levegőt. Még mielőtt bármibe is belekezdenék, leszögezném, hogy lúzerségben nem lesz hiány, hogy hű maradjak önmagamhoz. :D

Szombaton a vasútállomáson szembesültem azzal, hogy a heti fizetésem nem érkezett meg a számlámra, így kisebb elmebaj után rájöttem, hogy érdemesebb várni keddig a már magára váratott dühkitöréssel, hiszen talán az ünnepek után rendeződnek a dolgok. Ha nem, akkor lesz egy hosszú (vagy rövid és tömör) beszélgetésem a nővel arról, hogy mi a fair dolog és mi az ami igazán rohadtul nem fair, minthogy csak két példát mondjak az üres hűtő, vagy az ígérete ellenére meg nem érkező fizetésem.
A vonatút hosszú volt, de gyönyörű. Newcastle-től fölfelé az út felét tenger mellett tettük meg. Még ha ez az Északi-tenger nem is az a kifejezetten (vagy egyáltalán) kék színű, akkor is tenger, és szép. :)
Nem volt nehéz megtalálni a hostelt, amitől - joggal mondhatom - el voltunk ájulva. Nagyon hangulatos hely volt, mindemellett kész labirintus is! Rögtön nem tudtuk elfoglalni a szobánkat, ezért csak letettük a csomagunkat és megrohamoztuk a várat. Talán a rohamozás túlzás, ugyanis az első száz lépcső után kissé belassultunk. :D De au-pair tempó, lassú tempó, egyre megy, a lényeg, hogy felértünk, és amint megpillantottam fentről a kilátást, már el is felejtettem azokat a lépcsőket.
Három fele visszaballagtunk a hostelhez (kemény öt-tíz perces procedúra volt), és még jobban elámultunk a szobánk láttán - főleg, mire megtaláltuk. Mondtam már, hogy az a hely tiszta labirintus volt? :D
Utána pedig elindultunk felfedezni az általunk vélt óvárost, míg végül kikötöttünk a Skót Nemzeti Múzeumban, ahol valami eszméletlen jó kiállításra bukkantunk. Kicsit csodák palotája jellegű is volt, de a lényeg a lényeg, hogy beültem egy forma 1-es autó szimulátorába, és végig szerencsétlenkedtem egy kört. :D Köszönöm Tünde a bátorítást! :D
Aztán pedig vacsora után néztünk. Én egy török gyorsétterembe mentem be, és kértem kebabot. Namármost, az olyan, de olyan nehéz volt, hogy el nem hiszitek! Mindenesetre kiéltem a húst-hússal enni vágyamat. :D Néztünk végül egy kicsi Shreket a hostelben, majd elfoglaltuk a szobánkat. Két amerikai lányt kaptunk szobatársul, akik nagyon aranyosak voltak, és nem kifejezetten zavartuk egymást.
Nyolc óra fele nekiálltunk készülődni az esti bulira. Olyan fél tíz fele el is indultunk, azonban még tizenkettő előtt visszavonulót kellett fújnunk a, a lúzerségem miatt b, a fájós lábunk miatt. Hogy kifejtsem az a, pontot, nos megrohamoztunk egy ülőalkalmatosságot, mikor már alig bírtuk szusszal a táncolás után. Azonban éreztem, hogy mintha valami víz lenne a bőr huzaton, ezért beljebb mentem. Aztán a mosdóban kiderült, hogy én voltaképpen valakinek a hányásába ültem bele. 'Rohantunk' vissza a hostelbe átvedleni, aztán egy éjszakai túrát tettünk a már ismert környéken. Felcaplattunk a várhoz, ahol egyedül mi voltunk, és valami fantasztikus volt! A kilátás este még szebb, és... ne várjátok tőlem, hogy leírjam milyen szép volt, mert nem lehet átadni. Fényképpel nem is próbálkoztunk, az sem adná vissza.
A lényeg, hogy másnap viszonylag korán elkészültünk, ugyanis nyolc körül már a város másik részében voltunk, fent a Calton Hillen. Azt hiszem, ez a neve, de most lusta vagyok utána nézni. :D A kilátás innen sem volt piskóta. Két oldalon a tenger, a másikakon a 'púp' és a város a várral.
Aztán megreggeliztünk, elmentünk a Skót Nemzeti Galériába, majd felvettük a cuccunkat, és hazajöttünk. Vasárnap délután hihetetlenül fáradtak voltunk, de megérte, mert nagyon jól éreztük magunkat.

Íme a képek:

A szobánk:

Ez egy középiskola. Én is ilyenbe akarok járniii!!! Illetve, akartam volna. :D

Vasárnap a Hillen

Bekebelezem a várost :D

Ezen az oldalon / Itt 1782 szeptember 5-én nem történt semmi
:D:D:D:D:D

Kilátás a vonatból 'hazafelé'

The End

Írta és rendezte: Rita :D
Szervezte: 'I'm sexy and I know it' Tünde :P :D Köszönöm! :)

Itt volt Bözsi, avagy The Queen látogatása Yorkba...

Sziasztok! :)

Még mielőtt rátérnék a címre - képekkel! -, szeretném megosztani veletek a keddi, valamint szerdai napom megrázkódtatásait. Igazából ezek a szörnyű borzalmak az időjárás viszontagságait jelentik. Példának okáért, kedden egy méterre ültem a faltól a szobámban, mikor is éreztem a szelet a bőrömön! Nem viccelek - sajnos. A pizsamám a következő volt: dupla bunda zokni, melegítő nadrág, egy top, egy hosszú ujjú passzos póló, hosszú ujjú, térdig érő pizsifelső és egy bundapulcsi, meg természetesen a vastag dunyhatakaró, és hát nem fáztam még így is?!
Aztán szerdán megvilágosodtam, mikor a hóesésben(!) mentem suliba, hogy a kissrácnak van hőssugárzója, szóval én azt akkor ideiglenesen felköltöztetem a szobámba, így szerdán már vigyorogva lebzseltem a meleg szobámban. :)

Tehát a csütörtök, mikor is a királynő kicsi városomba látogatott:
Megjegyzés, sajna minden olyan gyorsan történt, mert késésben volt, de azért mégis csak öt méterrel előttünk haladt el! :P

Micklegate-nél, ahol a ceremónia valami olyasmi volt - Tünde elmondása alapján -, hogy beengedik-e a városba, vagy sem. :D

Tündével izgatottan, hülye képeket vágva, új hajszínemmel :D

Tömeg No.1

Tömeg No.2

Tömeg No.3

Bözsi a kocsiban :D

Bözsi még mindig a kocsiban :D

A kék pont az ajtóban, na ő Bözsi.
Tündével fogadtunk a ruháját illetően, és én győztem. Sárgát vagy kéket mondtam. :P Ugyanis a yorki látogatását valami undorító sárga kosztümben reklámozták, amiben szerintem olyan, mint egy csibe...

The End

Ma megvendégelem egy ebéddel Tündét, túrós gombócot fogok csinálni, de azt hiszem tejföl helyett natúr joghurtot vettem a lengyel boltban, én okos. :D

Rita

The biggest Looser in the world...

Sziasztok!

Sajnálom, de Looserségem megint mérvadó egy bejegyzés erejéig. Minden csütörtökön történt, amikor is kizártam magam a házból. De inkább kezdem az elején, hogy egy jót nevessetek, mert én is röhögtem a végén, hiszen ez már tényleg-tényleg lúzerség a köbön.

Minden ott kezdődött, hogy a nő mondta, hogy a kislányt nem kell vinnem a suliba, mert a szembe-szomszéddal megy. Hát jó. Igen ám, de a szitu még sem ilyen egyszerű, hiszen egy hatalmas nagy tálca süteményt sütöttünk szerdán, tehát azt először át kellett küzdeni két ajtón is. Tudni kell ezekről az ajtókról, hogy a, kettő van belőle b, fél méterre helyezkednek el egymástól és c, a belső ajtót csak kulccsal lehet kinyitni kívülről.
Lelkesen segítettem nyitogatni az ajtókat a kislánynak, majd mikor mögöttem a belső ajtó egy hatalmas durranással csapódott be, ledermedtem, mert rájöttem: kizártam magam.
Gondoltam nem kell kétségbe esni, hátha a hátsó konyhaajtót nem zártam be. Mikor ellenőriztem igencsak kétségbe estem, ugyanis zárva volt. Lenéztem magamra, ami egy melegítőt és egy csizmás papucsot takart. Mély levegőt vettem, és elemeztem a helyzetet. Talán a szomszédéknak van kulcsuk, bár erre nem sok esélyt láttam, hiszen a kissrác kedden kérte el tőlük, és tudtommal még nem vittük vissza.
Becsöngettem egyszer, de mivel nem hallottam a csengőt, így egy kis várakozás után hosszabban megnyomtam a gombot. Hallottam valami mocorgást bentről, majd a pasi elkiáltja magát, hogy bad/bed time. Akárhogyan is értette, mindkettő igaz volt a helyzetre, ugyanis pizsamában jelent meg, ráadásul szemmel láthatóan felkeltettem. Jelezném, hogy fél kilenckor történt az eset. Majd a hisztérikus kitörésem - jó, nem voltam hisztérikus, de erősen kétségbeesett - után közölte, hogy a kissrácnak már odaadták a kulcsot, tehát sejtésem beigazolódott: totálisan kizártam magam a kutyával. Ja, még nem említettem? A kutya is kint ragadt velem!
Nem maradt más választásom, hívtam az apukát, és reménykedtem, hogy a városban dolgozik, nem ment el máshova. Közölte, hogy igen, a városban marad még fél óráig, mikor kérdeztem, tehát jeleztem, hogy igényt tartok a kulcsára.
Mély levegőt vettem, a két ajtó közötti fél méteres helyről a kutyát egy ugrálókötéllel a kertbe vezettem, és ott hagytam jajveszékelt ugatások közepette. Elindulásom után egy perccel tudatosult bennem, hogy a papucs igencsak nagy rám, ami otthon még elmegy, hiszen nem teszek meg olyan nagy távokat, és nem utolsó sorban meleg is, tehát tényleg nem probléma. De mikor a BELVÁROSBA kell vele mennem KÉTSZER FÉL ÓRÁn keresztül, akkor már igencsak nagy gondot jelent.
Angolok ide vagy oda, úgy megbámultak! Ráadásul olyan hülyén éreztem magam, hiszen ilyen otthoni mackónadrág és kellékeiben sétálgattam a kiöltözött, munkába igyekvő emberek között.
Happy end a sztori vége, mert megszereztem a kulcsot, és bejutottam a házba. Éljen, éljen!
Azóta mindig ellenőrzöm, van-e nálam kulcs. :D Ti is tegyetek így minden alkalommal, nehogy úgy járjatok, mint én! :D

Holiday van - nekem is, ugyanis a kölykök meg a nő meg a nagymama elmentek az Egyesült Államokba síelni. Én kérek elnézést, vagy valami ilyesmi. A pasi hátra maradt, mert valami olyan sérülése van, amitől nem tud síelni. A legjobb dolog az egészben, hogy a hűtő lényegi része üres. Esküszöm, le is fotóztam, majd feltöltöm és megmutatom. Málnaecet van itthon, de tojás, cukor és társai bizony hiányoznak. Kivételesen van kenyér, lehet lábat kellene csókolnom a nőnek. Na persze...

Most búcsúzom,
Rita

Ú, majd elfelejtettem, most ezért a számért vagyok oda. :)

Óraátállítás, avagy lúzerségem fénypontja...

Sziasztok!

Most csak egy rövid szösszenet lesz, amikor is megosztom veletek az óraátállítás rejtelmeit Rita módra. Nem, nem arról van szó, hogy fogom és előre állítom, vagy esetleg csak ölbe tett kézzel nézem, ahogy magától megtörténik a dolog, hanem egy hosszabb és lúzerebb sztorira készüljetek. Lábakat fel az asztalra, dőljetek hátra és fogjátok a fejeteket.

Szombat este azt hittem már alig állok a lábamon. Megfagytam, megfáztam, szimplán csak hulla fáradt voltam, hát jó. Nem túl sok jelentősége van az óraátállításhoz, de talán egy pici mégis. Este segítenem kellett a családnak lerendezni a gyerekeket, mert ismét egy vendégsereg lepte el Aprajafalvát. (Hozzáteszem a poharak azóta is a konyhában állna - mosatlanul.)
Mivel híres emlékezőtehetségem cserben hagyott a mobilom és az automatikus átállítással kapcsolatban, a biztosra mentem. 21:43-kor hozzáadtam szinte sírva egy órát, majd beállítottam az ébresztőmet 7:20-ra, mert ugyebár Forma 1 és a Sky F1 a 7:30-at adta meg kezdési időpontnak. Mikor csörgött az órám, esküszöm úgy éreztem, hogy nem lehet több hajnali öt óránál. De hero vagyok, és nem utolsó sorban fanatikus, ezért felkeltem. Egy gombnyomással bekapcsoltam a gépet, majd utam a fürdő felé vettem. Öt perc múlva tudatosult az egyes számú lúzerségem: az óra 6:25-öt mutatott, tehát a mobilom mégis automatikusan átállítódott. Természetesen visszaaludni már nem tudtam, így valahogy elütöttem azt az egy órát. Ügyesen találtam egy egész jó is oldalt, ahol nézhettem, mert ahol először próbáltam valami német rajzfilm jött be. Lelkesen nézem a Sky F1-et, amikor is szembesülök azzal, hogy a futam jó esetben is csak nyolc órakor kezdődhet. De mivel hero vagyok, elütöttem az időt -megint csak. Nyolckor vigyorogva rámegyek az oldalra, de még mindig csak a felvezetőt mutatják. Kettes számú lúzerségem: a futam csak kilenckor kezdődött, tehát két és fél órával keltem fel korábban... Erre tényleg nincs más szó, mint a Lúzer. Nagy l betűvel...

Jó éjszakát! :)

(Majd jövök a Newcastle-ös bejegyzéssel nemsokára, és még egy Londonnal is tartozom, ha nem csal az emlékezetem...)

Bedtime story...

- Jó éjt! - köszönt el fellélegezve főhősnőnk egy extra hosszú nap után ideiglenes porontyától. Mivel a főnöknő kiszabta mi nem lehet az első szülöttje hálószobájában este, ezért ellenőrzés képpen főhősünk bemérte a mobil és a laptop tartózkodási helyzetét. Előbbi után pipát firkantott a képzeletbeli papírjára, ám utóbbinál felszaladt a szemöldöke. Egy kis osztás-szorzás után illedelmesen a fiú szobája felé csörtetett, bekopogott, végül pedig egyenest kinyögte óhaját.
- Kérem a laptopot- sóhajtotta fáradtan, de a látszat kedvéért szigorúan.
- Nincs nálam - felelte az elsőszülött szemrebbenés nélkül.
- De nálad van - sóhajtotta főhősnőnk még fáradtabban, ám mérgesebben.
- Honnan veszed, hogy nálam van?
- Onnan, hogy tíz perce még a szüleid szobájában volt, most pedig eltűnt - magyarázta mérgesen.
- De miért gondolod, hogy nálam van? Lehet, hogy a testvérem vette el - vetette fel, mint egy utolsó mentőötletként.
- Azért, mert az elmúlt tíz percben tűnt el, és az elmúlt tíz percben én a húgoddal voltam - magyarázta főhősünk, és magában tartotta, hogy "mert ő nem olyan hülye, hogy este gépezzen alvás helyett".
- De nincs nálam - ragaszkodott az állításához a fiú.
- Ha hazudsz... - kezdett bele főhősünk fáradtan, és ötlete sem volt, hogy mit fog kihozni a mondatból. Az első szülött kapva kapott az alkalmon, és flegmán közbevágott.
- Akkor mi lesz? - Főhősünk agyában a kerekek csak úgy zakatoltak, majd egy fenyítésnek nem igazán nevezhető mondattal fejezte be gondolatát.
- ... nagyon nagyot csalódok benned. - E válasz után beállt az egy másodperces csönd, majd a kisfiú szerény mosollyal a takarója alá nyúlt, és előhúzta a laptopot.
- Na jó, nálam van - ismerte be bűnbánóan.

The End

Lábjegyzet: Hát nem meg kell zabálni ilyenkor? Annyira, de annyira, de annyira jól esett, hogy rögtön bevallotta, mikor azt mondtam nagyot fogok csalódni benned! Mondtam is neki, hogy mennyire értékelem, és jól esett, hogy bevallotta. :)
Ez elfelejtette velem a reggelt, mikor a falhoz tudtam volna vágni... a serpenyőt. Reggelit csináltam a semmiből - mert kábé az található meg "itthon", a nagy büdös semmi -, erre szerinte a tojásrántottát túlsütöttem. Hozzáteszem egy barna pötty nem volt azon a *sípolás* tojásrántottán.
Nem mintha a hetem amúgy olyan hú de nagyon jól kezdődött volna, ugyanis arra ébredtem hétfő hajnalban, hogy görcsöl a hasam. Aztán szenvedtem, mint egy kutya, de kemény vagyok, hero vagyok, lementem. Az ebédlőben nem túlzok, vagy huszonnégy kristálypohár állt piszkosan a szombat esti (!) vacsoráról, de ez volt az én kisebb gondom. A nagy dologgal - szó szerint! - a konyhában találkoztam, ugyanis a kutya a konyhapadlóra szart! Persze, kinek másnak kellett volna feltakarítania, mint szerencsétlen au-pairnek?! Aztán a nap folyamán elmosogattam a poharakat - közel egy órámba telt -, mire a nő alig győzött hálálkodni, hogy ő nem gondolta volna, hogy elmosogatom, nem lett volna a feladatom. Gondolatban egy tetszőleges fal és a fejem gyakran találkozott egymással ezután....

Na, de mivel főhősnőnk fáradt, így nyugovóra tér.
Jó éjt! :)

Életjel...

Sziasztok!

A helyzet az, hogy nagyon fáradt vagyok –mint általában. :) De túlélem, valahogy, majd csak…

Tegnap fél öttől egészen ma egyig babysitteltem. Csak én voltam itt a gyerekekkel. Mondhatjuk, hogy minden jól ment. A kislánnyal. Ellenben a sráccal voltak problémák, mint azt gondoltam is. Először azon kezdett el hisztizni, hogy ő játszani akar a tévén, és mi nézzük fent a roppantúl érdekfeszítő Disney filmet – hozzáteszem, életem legpocsékabb filmjei között szerepel. Mondtam neki, hogy rendben, de várja meg, míg a húga befejezi a vacsoráját, ami nem több, mint két perc. Kibírhatatlan volt azalatt a két perc alatt. Erre ő is rájött, mert este elkezdte magától mutogatni, hogy merre és hogyan fognak elmenni Amerikába síelni. Mivel nem szokott így magától mesélni, ezért elkönyveltem ezt egy bocsánatkérésnek.

Reggel korán keltünk, mert a srácnak szombaton suli van. Aztán persze jött a hiszti, hogy ő bizony nem fog felvenni kabátot, mert nincsen hideg. Mondtam is neki, hogy dehogynem vesz fel kabátot, csakúgy mint sapkát (és hozzáteszem, ő magától hozta a kesztyűt). Egy öt perces vitát nyitott erről, de végül kabáttal távozott, éljen, éljen.

A kislánnyal filmet néztünk, palacsintát sütöttünk –tojás nélkül! :D – és kutyát sétáltattunk, mikor is megmutatta, hol akasztottak fel egy embert régen. Hát öhm, köszi. :D Mesélte a történetét, de nem nagyon voltam képes befogadni az útonálló történetét angolul, de azért megtettem minden tőlem telhetőt. :)

A nő még tegnap 12-t mondott, hogy addigra ér haza, de tudtam, hogy ebből nem lesz semmi, ezért Tündének háromnegyed egyet mondtam találkozásunk időpontjaként, végül pedig egykor jöttek haza. Tünde várt rám sajnos, és egy vásárlós napot tartottunk. Na jó, én csak egy pár zöld(!) elegánsos cipőt vettem, és új szavakat találtam ki, többek között a newj-t. (ejtsd.: nyúj) is. :D Jobb vagyok, mint Kazincy. :D

Most pedig várom, hogy ismét elmenjenek a szülők és ismét babysittelje egy pár óra erejéig… Éljen!

A szabadnapomat hétfőn magkaptam, amikor is moziban voltam, és megnéztem a „One for the money” c. filmet, ami a Stephanie Plum, a szingli fejvadász c. könyvön alapul. Mondanom sem kell, a könyv ezermilliószor jobb…

Ezt a dalt hallgatom hm…. kemény fél órája, és nagyon tetszik. Elnyúlok az ágyon, és bámulom a plafont, miközben az agyam kattog össze-vissza, ide-oda. Ajánlom figyelmetekbe:

Nos, én búcsúzom ezután az igazán érdekfeszítő bejegyzés után... :D

Én is, én is....

Én is el akarok jutni ennyi helyre. :)

Pótlás...

Sziasztok!

Rég adtam magamról jelzést –leszámítva az előző nyúlfarknyi irományt-, és elnézéseteket kérem. Annyira becsülöm azokat, akik rendszeresen írnak blogot, naplót vagy valamit. Egyszerűen én túl lusta vagyok.

A helyzet a következő. Esélytelen elmesélni mindazt, ami történt velem az elmúlt két hónapban, ezért főként csak képekkel ábrázolom, és mesélek a mostani helyzetről.

Egy kis panaszáradat veszi kezdetét, szóval akit nem érdekel, az nyugodtan ugorja át, bár szerintem ez is hozzátartozik az au-pair élethez….

A helyzet az, hogy mondhatni a nővel hullámvölgyben vagyunk. Alapvetően rendes, csak annyira háklis mindenért, rendmániás, hogy hívhatnám Mónikának a nő helyett. Csak az a különbség, hogy ő elvár tőlem bizonyos dolgokat, és ő meg nem csinálja meg. Nem tudom, lehet, hogy csak én vagyok így, de ha én elvárok valamit mástól, azt magamtól is elvárom. Hogy mondjak egy példát erre, amit szerintem már meg is osztottam veletek, hogy elvárja, hogy este tip-top legyen a mosogató körül, egy edény se legyen ott. Hát jó, megcsinálom. De reggel, mikor lemegyek rendszeresen tele van a mosogató környéke edényekkel. Múltkor kiselőadást tartott arról, hogy ő elviseli, ha az edények ott vannak, de csak egy-két óráig, nem pedig egész éjszakára. Mondtam, hogy oké, értem, mert tényleg. De akkor ő miért nem rakja el maga után? Szerinte én nem vagyok fáradt este kilenckor már?

Beszéltem vele arról, hogy rendszeresen túlórázom, heti 3-5 órát, és hogy ugyebár beszéltük karácsony előtt, hogy ezt megbeszéljük karácsony után. Február elejéig halogattam ezt a beszélgetést, de egy nehéz hét után elegem volt, és eléálltam. Mire ő közölte, hogy nem igazán tud ezen mit beszélni, nem fog többet fizetni nekem, mert szerinte ez elég, és nem akarja, hogy túlórázzak, jobban be kell osztanom az időmet. Mondtam neki, hogy beosztom, mert 7-9ig megcsinálok minden dolgot, mármint a kutyával is akkor megyek sétálni, mikor a kislányt visszem az iskolába, akkor vasalok, mikor este a gyerekekre vigyázok. Mire ő eljött azzal, hogy igen, látja, hogy már reggel takarítgatok, és jobban beosztom az időmet, mint először, amikor csak ültem a konyhába és mobiloztam. Ja igen, az első héten, mert akkor nem volt meg a rutinom. Most már megvan. Mondtam is neki, de ő csak azt hajtogatta, hogy jobban be kell osztani az időmet, és például akkor kell vasalnom, amikor a gyerekekre vigyázom. Mondtam is neki, hogy de hát azt csinálom. Egyszerűen nem fogja fel, hogy nem amiatt túlórázok, mert takarítgatnom vagy éppen vasalnom kell, hanem mert a kölykeire kell vigyáznom.

Még egy utolsó panaszáradat a nővel kapcsolatban, amin már csak röhögök, mert mást nem lehet. Múltkor mondta, hogy a fürdőköpenyt nem jól vasaltam ki, mert ahol szétnyílik ott a belső felénél összegyűrődik az anyag és az úgy nem szép, nem tart. Nekem már az is furcsa volt, hogy a fürdőköpenyt vasaljam, de hát okés. Erre mit látok másnap? Az, amit kivasaltam, az ágyán van, összegyűrve…

Amúgy szinte minden héten kell vele beszélnem valamiről. Legutóbb – na jó, pár hete- az volt, hogy péntek du. mikor megjött kérdeztem, hogy kellek-e, a válasza egy nem volt. Feljöttem a szobámba, itt is maradtam egészen este kilencig, mikor a kislány felszólt nekem, hogy unatkozik, és legyek oly kedves és játsszak vele. Mondom nem ágyban kellene lenned? Nem, mert hétvége van, tehát 9.30kor van a takarodó – avagy akkor csörög a pizsi. :) Beszélgettünk végül, és úgy 9.30kor megérdeklődtem, hogy hol van a nő. A kislány válasza, hogy a nő elment. Kérdeztem a pasi felől is, de a válasz szintén egy elment volt. Sokkoltan állok a szoba közepén, és kérdezem, hogy akkor én vigyázok rátok? Gyorsan lementem az alagsorba, ahol a nagy tévé van és a családi élet kb. lecsekkolni, hogy tényleg én vagyok-e itt egyedül felnőtt. És én voltam! Olyan iszonyatosan mérges voltam, hogy csak na. Oké, nem terveztem, hogy megyek valahova este, de ha mentem volna? És mi az, hogy nem szólnak nekem, ha babysittelnem kell? Hihetetlen!

Panaszáradat úgy-ahogy lezárva. Lehet a továbbiakban még lesz egy-kettő, de nem vállalok felelősséget értük. :)

Amúgy szerencsés vagyok a gyerekekkel, főleg a kislánnyal. Tündéri még mindig, bár sokszor kell mély levegőt vennem. De a szerencsém oka, hogy nagyon sok mindenről tudunk beszélni. Mármint vannak au-pairek, akik mondják, hogy mindig ugyanazt a szókincset kell használni, de nekem nagy segítségemre van a kislány. Múltkori sétánk alkalmával az uszodába megpendítettük a hiányos testrésszel élő embereket. Természetesen frissen amputált lábú pasassal álmodtam aznap este, szóval kijelentettem a kislánynak, hogy többet erről nem beszélünk. Aki ismer, tudja, hogy mennyire rosszul érint a téma.

A nyelvsuli rendíthetetlenül megy tovább, és a tanár erősen sokkolt minket a vizsgákkal kapcsolatban. Jelenleg az írástól tartunk a legjobban. A helyzet úgy néz ki, hogy van kerek 100 percünk három fogalmazásra és tartozékaira. Hogy mit értek tartozékok alatt? Ó, nem egy piszkozatot – akarom mondani nem csak egy piszkozatot, hanem egy tervet is! Először meg kell tervezned, majd az első bekezdést leírod piszkozatban, és végül pedig a végleges szöveget. De! Mert az életben mindig van egy de... Nem írhatod ugyanazt le a tervben, piszkozatban és a végleges formátumban. Teszem azt, ha a tervben írok egy igét –varázsol-, a piszkozatban melléknevet –varázslatos-, a véglegesben pedig főnevet –varázslat. Na ez az, amit én nem fogok megvalósítani, mert ez nevetséges. Na mindegy, ez van, úgyis kell tanulnom, ugyanis 10 hét múlva emelt érettségizem angolból!!!

Megvannak a hazautazásom dátumai is. Íme:

Május 6. – Május 13.

Június 5. – Június 14.

Július 22. – végleg.

Januártól önkéntesként melózok a British Heart Foundationben, ami lényegében egy jótékonysági használtruha kereskedés. Mindezt azért, hogy gyakorlatot szerezzek, és még adni is fognak egy képesítést, hogy tudok a ruhákkal dolgozni. A munkakeresésben nem tettem túl nagy előrelépéseket, pedig kellene. Beadtam pár helyre az önéletrajzomat, most pedig várok. Ha más nincs, akkor majd megkérdezem a pasit, hogy az ő kávézójában lenne-e hely, de jobb szeretnék egyedül helytállni, és nem nekik dolgozni még ott is. Majd meglátjuk. Akkor íme a képek az elmúlt már hétről :

Nos, íme pár szilveszteri kép... a szilveszteremről annyit, hogy a vacsora nagyon jó volt. Család elment Dublinba, és Tündével, egy német és egy svéd lánnyal töltöttem. Vacsorát csináltunk és utána bementünk a városba... majd visszajöttünk :D Egy élmény volt... csak tessék vigyázni a csípős étel és az alkohol keverésével! :D
Ja igen, levágattam a hajam. :D

Clarával. Sajnos ő elment haza, de őt nagyon megszerettem. :(

Ez egyik nap történt. Na, ezzel most kisegítettem mindenkit, mi? :) Szóval kislányt kísértem el úszni, és a parkon keresztül jöttem haza. Láttam ezt a sok embert és nem tudtam mire vélni, szóval beálltam a sorba és megkérdeztem, hogy mi ez itt tulajdonképpen? A zárása az estének, hogy láttam a Jupitert és a négy holdját. Nagyon szééép! :)

Jött valami híres időjárás bemondó is....

Egy cseh lánnyal voltam egy múzeumban, ahol a kosztümös filmek ruhái voltak kiállítva. Íme a Colin Firth féle Büszkeség és balítélet kellékei és az én fáradt fejem :D

Beköszöntött ide is a tééééél :)

Természetesen aznap kellett felvennem a magassarkú csizmát... :D

Hó.... :D

Másnap a kutyasétáltatáskor:

Múlt héten -azt hiszem- bejártuk Tündével Scarborought. Nagyon tetszett a város, és a tenger, és nem utolsó sorban az időjárás. Nagyon jó nap volt, nekem ez volt az itt töltött eddigi legjobb nap. Bár az időjárást, noha tudtam, hogy jobb időnek KELL lennie, a busz úton nem tudtam elhinni, hogy valóra is válik az időjárás jelentés, noha bizakodtam. Úgy zuhogott, mintha dézsából öntenék, fújt a szél, és bármerre néztünk, szürke felhőket láttunk. Azzal nyugtattam magam, hogy ez Anglia, ha időjárásról van szó, minden lehetséges. Mikor beértünk a városba, még mindig csúnya idő volt, esett is picit, miután elhagytuk a buszt. Megvettem kő kemény egy fontért az esernyőmet, és utána egy csepp sem esett. Nem is baj. :)
Jelentem, a busz olyan, mint mindenhol: büdös. :D
A nap vesztesége a sapkám és Tünde egyik fülbevalója volt. Hogy lehet elveszíteni egy spakát a buszon, még mindig nem tudom, mindenesetre megtettem. Eltűnt.
Este Tünde itt aludt, mert a család elvonult Londonba. Ja, hozzáteszem egész héten. :P Kivéve apukát, de ő utánuk ment pénteken.
Aztán a macska elkezdett szenvedni úgy, hogy még én is megsajnáltam, ami nagy szó, mert kutya párti vagyok. Tökre aggódtam érte, de mint kiderült csak tüzelt...

Szóval a képek :) :

Most ez így tetszik: