Sziasztok!
Hajaj, rég nem írtam, mindenesetre ezt muszáj megosztanom
veletek. Jelentem itthon vagyok – úgy ahogy véglegesen – Angliából. Gyorsan
írtam egy kis élménybeszámolót hazajövetelemről, mely eseményekben dús volt. Várható
a későbbiekben egy kis összegzés az utolsó hónapjaimról, néhány képpel. :)
Az út, amire nem akarok emlékezni – vagy mégis, hogy nehogy
még egyszer nekivágjak busszal keresztülszelni Európát.
Az érzelemmentes búcsúzkodás (nem) igazán megható
pillanatait a családtól, most nem ecsetelném, hanem rátérnék az egyes számú
napirendi pontra a Meg nem ismétlendők listáján.
Egy: soha, de
soha ne hidd azt, hogy a londoni metrók rendelkeznek lifttel. Az egy dolog,
hogy Kings Crosson van egy darab rohadt lift, de a Victoriánál már csak
lépcsőre futotta. Sok-sok lépcsőre, ami nem éppen kedvező egy hisztérikussá
váló, enyhén túlsúlyos bőröndökkel rendelkező lány számára. Mindenesetre az
emberekbe vetett hitem visszatért, mikor segítő kezekre találtam egy színes
bőrű apuka személyében, majd életem szerelmére hasonlító srácban és barátjában.
A lényeg, hogy csupán két órámba telt eljutni a Kings Crosstól a Victoriánál
található taxiállomásig. Mondanom sem kell, hogy a taxira egy vagyont fizettem
így is, de legalább rendes volt, és elvitt A pontból a B-be. (Utóbbi a hostelt jelöli.)
Bejelentkeztem, és lakatra zártam a két bőröndömet. Majd a maradék négy
táskával a lépcsőnek vetődtem, mert az nem menés volt, max. csak vánszorgás.
Hiába kerestem a negyedik emeleten a 49-es szobát, egy törülközőbe csavart lány
tájékoztatott, hogy ki fogok bukni, ha megtudom, hogy a rossz lépcsőn jöttem
fel. Nos, csak kicsit buktam ki, helyette ismét megmásztam a Mount Everest
kettőt. Elrendeztem a cuccaimat, majd elindultam bevásárolni másnapra, na meg
felderíteni a terepet, hogy vasárnap merre kell elszenvednem az utolsó menetet.
Közben egy másik szálon a londoni buli története folyt, amiből semmi nem lett,
mert nem tudtam elérni a kontaktot – csak így, titokzatosan -, de ő viszont fel
tudott hívni fél tíz körül, amikorra nekem már a létezéstől is elment a kedvem,
nem beszélve a karom működési képességei felől való kételyemtől, ami még mindig
fáj, ha megpróbálkozom a kinyújtással. De azt hiszem, már egyenesbe jöttem...
:D
Kettő: Soha, de
soha ne hidd azt, hogy a Victoria Station az a Victoria Coach Station.
Namármost én ezt tettem. Számolgattam, és inkább úgy döntöttem, hogy hagyom a
taxit másnap, amivel esélyes, hogy fel kéne váltanom a papír pénzemet, azaz
maradnék egy csomó érmével, amit nem tudok beváltani, és buszra hagyatkozom.
Kifizettem 2.30 fontot egy megállóért, amit még csak fel sem ismertem.
Megkérdeztem egy bácsikát, aki no hablas inghlese vagy micsudi, de a fiára
mutatott, aki készségesen segített megmutatni az utat felajánlva jobbját a
bőröndömnek. Elbúcsúztunk a vasútnál, ahonnan már tudtam az utat, sőt mi több,
láttam is a célt, de beláttam, hogy erősen a nem-fog-menni kategóriába
tartozik. Elvonszoltam immáron már csak öt csomagomat (éljen az
átcsoportosítás, ami csodákra képes. Főleg, ha nem felejted a csomag megőrzőben
a kézipoggyászodat, mikor már kipakoltad a többi bőröndödet az utcára, és nem
kell visszamenned érte, mint ahogy azt én tettem.) a buszmegállóba, és
felszálltam a buszra, majd kértem jegyet a Victoria Coach Stationig. Remegő
kézzel válogattam a pénzt, mire a buszsofőr mondta, hogy hagyjam csak, úgyis
itt van egy köpésre. Aztán egy másik ürge is rendes volt, segített a bőrönddel,
mialatt azt hajtogatta, hogy ő csak egy turista. Természetesen lelkesen
megköszöntem, ahogy egy illedelmes lányhoz illik.
Három: Soha, de
soha ne ess kétségbe, ha nem látod a kijelző táblán az úticélodat. Nos, én is
csak egy kicsit tettem, majd elkeveredtem a leghátsó kapuhoz, és valahogy a check-in
pulthoz, ahol közölte a pasi, hogy át kell szállnom. Hát mondom pont jó, hogy a
jegyem nem olyanra szól, de hát ha meg kell tenni, akkor meg kell tenni.
Ismered az érzést. :D
Négy: Soha, de
soha ne ess kétségbe, ha egy kisbaba az útitársad 24 órára. Én sem annyira
tettem, miután megbizonyosodtam arról, hogy a lehető legtávolabbi szabad székbe
kerülök. Összeismerkedtem egy párral, akiknek sajna pont mögöttük jutott hely,
és megtudhatták tőlük, hogy a Channel Tunnel a Duna(!!!!!) alatt megy át. :D
Lol. Amúgy nagyon érdekes volt, ahogy a busz bement egy vonatba, és alig fél
óra alatt már Franciaországban is voltunk. Jó volt hallani, ahogy egy true francia
köszönt minket Bon Jourral. :) Áthaladtunk Belgiumon (Brüsszelben elfogott a
rettegés az emberek láttán, nem viccelek. Ki nem tettem volna a lábam a
buszból!), Hollandián, s egy ellenőrzésen, majd a németeknél történt a nagy
kaland.
Öt: Soha, de soha
ne hidd azt, hogy tehetetlen vagy. Egy rajtacsapás szerű ellenőrzést eszközölt
a német hadsereg ellenünk – két emberről és egy kutyáról beszélek. :D -, és
elkérték az útleveleket, személyiket, de az egyik nőnek elfelejtették
visszaadni. A szlovák (köcsög, bunkó, paraszt) sofőrök nem tekintették ezt az ő
ügyüknek, helyette csak bemutattak a nőnek és valami magyarszkit mondogattak.
Aztán végül mégis elmentünk a közeli rendőrségre, és sikerült visszaszerezni a
dolgot. Persze a tömeg ki volt rendesen, mert volt, hogy hét óráig meg sem
álltunk. Nem mintha nekem annyira számított volna a folyó ügyek miatt, ugyanis
simán kibírtam közel 34 órát dolgom végezte nélkül. Ennél is van egy bizonyos
határ, és sem a buszban fellelhető pöcegödör, sem pedig a toilett felirat alatt
szerepelt feketelyuk nem felelt meg annak.
Hat: Soha, de
soha ne próbálj meg okoskodni. Jelen esetben nem is én tettem, hanem egyik
magyar útitársunk, mikor egy hatalmas nagy dugóba keveredtünk. Szerinte, ha
átszlalomozunk a másik sávba, és kimegyünk azon a lejárón, akkor bizony jobb
lesz nekünk. Nos, annyival lett jobb, hogy a dugó végének a végére értünk, de
még annak is az egyik leágazására. A lényeg, hogy csupán három órát ragadtunk a
dugóban, és azt is amiatt, mert egy olyan faluban próbáltak elvezetni
bennünket, ahol csak az egyik sáv volt járható útfelújítások miatt. Mondanom
sem kell, hogy még nagyobb dugót okozott, mint maga a baleset az autópályán…
Hét: Soha, de
soha ne hidd, hogy nem lehet rosszabb. Bécsbe érve kiderült, hogy a buszunkra még
másfél órát kell várni. Elvoltunk, a népet élteti, ha bosszankodhat, pláne ha a
magyarról van szó. Mindenesetre legalább megszabadultam az előttem ülő szlovák
ribanctól, aki két méterrel a föld felett járt, és azt hitte a lenőtt, undorító
műkörmével, hogy ő az Atyaúristen. Az út elején kérdezte, hogy lejjebb
engedheti-e a székét. Mondom igen. Még komolyan, büszke is voltam magamra, hogy
jaj de jó fej vagyok. Aztán másfél óra múlva elegem lett, elszállt minden
jófejségem, és megkértem, hogy vessen véget szenvedésemnek. Aztán néhány óra
múlva arra leszek figyelmes, hogy jóval lejjebb van a széke, mint a mellette
ülő nőé. Pont szünetet tartottunk, és utána ismét kértem, hogy tolja vissza a
székét a helyére. Még volt mersze durcás képet vágni! Eskü nem telt el fél óra,
és minden szó nélkül lejjebb engedte megint! Na itt aztán eldurrant az agyam és
mondtam neki, hogy ez nekem így rohadtul nem kényelmes, szóval tolja vissza de
nagyon gyorsan. Idióta hisztis p*csa!
Nyolc: Soha, de
soha ne hidd, hogy nem vagy király. :D A busz nem ment volna be Győrbe, ahol
rám vártak (a reggeli váltás busz bement volna), de én elintéztem, hogy
bemenjen. Csak miattam. :) Aztán persze hívtam nővéremet, aki kijött, hogy hol
vagyok, mert nem a pályaudvaron. Egy liget nevénél nem jutottam közelebb a
megoldáshoz, így megkérdeztem egy nénit, hogy mi az a fehér épület a park másik
oldalán, mire jóformán idiótának nézett, és közölte, hogy a vasút állomás. Hát
kösz, most legalább már tudom. Átcuccoltam, éééés indulás! Természetesen egy jó
kis hazai, s nem utolsó sorban ÍZES meki után. :D
Kilenc: Soha, de
soha ne hidd, hogy te kivétel vagy! Röhögünk nagyban valamin, erre szirénát
hallunk magunk mögül. Hát nem igazoltatnak minket? Mindkettőnek ez volt az első
eset, és nem tudtuk megállni röhögés nélkül…. Happy End, mert itthon vagyok, és
írom ezt a beszámolót, ahelyett, hogy lemosnám magamról az út porát – bűzét. Mindenesetre
így lett a 27 órából 34 óra….
