2013. június 20., csütörtök

It's time to say goodbye...

Bejegyezte: Rita dátum: 11:10
Vélemények:  
0 megjegyzés
Sziasztok!

Nos, úgy alakult, hogy mégsem leszek au-pair idén, és szerintem már soha sem, de soha ne mondd, hogy soha, ezért szerényen beillesztettem a 'szerintem' szót.
Akadtak családok, de egyik sem volt az igazi, vagy csak én voltam túl válogatós, ki tudja.
Vasárnap volt két hónapja, hogy beálltam dolgozni, és egyre jobban megy, úgy gondolom, bár nem mondom azt, hogy nem fárasztó. Mindenesetre nem lehet egy lapon említeni az au-pairkedéssel, az biztos. Nem kezdek el minősíteni, egyszerűen csak más a kettő dolog. Nem utolsó sorban felüdülés nem a főnököddel élni, ugyanakkor... nem, nem minősítgetek.

Próbálom kihasználni a lehetőségeket, amik felmerültek, csak sokszor vagyok hulla fáradt, ami megnehezíti azt. Nem fogok elkezdeni panaszkodni, mert ennek nem most van itt a helye és ideje. Az élet nem fair, és baromira komplikált - gondolom ezzel nem mondok senkinek sem újat. :)
Igyekszem pozitívan hozzáállni a dolgokhoz, már amennyire erőm és energiám engedi.

Húúhaa, átmentem lelkizősbe picit. Fejrázás, észhez térés.



Nem tudom, hogy mi mást mondhatnék mindenkinek, aki olvas, és au-pairnek adja a fejét, hogy kitartást! Megéri végig csinálni. Nem tagadom, lesz sok (a lot) nehézség, de ha visszanézel rohadtul büszke leszel magadra, hogy "Igen, megcsináltam!". Egy új emberként jössz majd haza. Erősebb leszel, bátrabb és tapasztaltabb.
Deeee, hogy ne menjen el senkinek se a kedve az au-pairkedéstől, jelezném, hogy nem cserélném el egyetlen percét sem! Voltak jó pillanataim (legszebb, legönfeledtebb napomat Scarborough-ban töltöttem Tündével <3 :="" :p="" akikkel="" angol="" angolul="" az="" br="" el="" ellenkez="" emberekkel="" g="" ha="" hidd="" j="" ki="" kult="" l="" lkoztam="" m="" meg="" megismerkedtem="" megismertem="" megtanultam="" mentem="" nem="" olyan="" panasz="" r="" re="" s="" sz="" t="" tal="" val="" volna="" volt="">
Köszönöm mindenkinek, aki olvasott, támogatott, ösztönzött, stb. :) Vágjon bele mindenki, akinek megfordul a fejében a dolog, mert hihetetlen élmény. Nem lennék az az ember ma, ha nem mentem volna ki.

De azt hiszem, ez most a búcsú ideje. Ha majd au-pairkedésre adom a fejem, ígérem folytatni fogom a blogot! :)

Üdv,
Rita




2013. május 3., péntek

Alakul a molekula?

Bejegyezte: Rita dátum: 22:21
Vélemények:  
0 megjegyzés
Sziasztooook, sálálálá....

Na jó, hulla fáradt vagyok, ugyanis ma hat órát melóztam. Bizony, jól látjátok, immár beléptem kicsit több, mint két hete, a dolgozó nők népes táborába - éljen a feminizmus.
A lényeg, hogy egy kicsit lemondtam az au-pairségről, főként mert a spanyolok sorra utasítottak el (5 család +/- 1), ami azért nem túl kellemes, de hát ez van. Ennek kompenzálása képpen elmentem egy spanyol céghez dolgozni, hahaha. Na de a viccet félre téve, egészen addig nem gondolkoztam ezen a dolgon, míg be nem jelölt egy olasz család. (Hozzátenném, franciákkal még csak nem is tárgyaltam!)

Szóval Olaszország lenne ismét a befutó?
 
Végül is a család nagyon aranyosnak tűnik, jobban mondva az anyuka, mert csak vele leveleztem. Tudjátok, az a tipikus olasz indítás, mint h "Carissima", mintha én lennék a világon a legfontosabb ember számukra. Szimpi, na. Már-már el is felejtettem, hogy milyen egy olasz család. Angolék után nem túl nehéz...
Na de a lééényeg (és igen, tudom, hogy már másodszorra írom ezt ebben a bejegyzésben), hogy ők írtak rám, Rómához közel laknak, de elmennének nyaralni Finno.ba kb. másfél hónapra, gyerekek 7 és 9 évesek. Idilli, leszámítva a Finno.t, mert szívesebben maradnék Rómához közel. Na mindegy. 4 levélváltásunk volt, és azután eltűntek, aztán jött egy e-mail, hogy márpedig nekem új üzenetem van, noha sehol sem jelezte a rendszer. Éljen a számítástechnika! Ma végül rájuk írtam jobb passzomban, hogy halimizukőkóla, és most már nincs más hátra, mint várni. Nyámmi, a kedvenc részem - nem.

Rám írt azonban egy másik olasz család is, annak ellenére, hogy az EasyFind ezerhuszonnyolc százalék, hogy nem dobott ki, ugyanis ők USÁ-ból és UK-ből akartak au-pairt, és én 4 éves korig vittem le a korhatárt gyerek szempontból, és az ő kislányuk pedig 2,5 éves. Hiszti korszak kezdete. Eleinte engedtem a tenger hívó szavának, de ma találkoztam egy kedves ismerősömmel (ő is jártas a szakmában:D), és lebeszélt róla, amiért hálás vagyok, úgyhogy néhány perccel ezelőtt lepattintottam őket - csak úgy, szépen, finoman, nőiesen, of course.

Hát így állunk. Holnap megint meló, és még mindig várakozó állásponton vagyunk. Illetve én várok, ti meg rám, hahaha. Tééényleg fáradt vagyok már, jobb lesz nektek, ha megyek. :D

Jó éjszakát! :)

2013. április 12., péntek

Új időszámítás

Bejegyezte: Rita dátum: 11:38
Vélemények:  
2 megjegyzés
HaliHaliHali - BocsiBocsiBocsi!

Az évértékelő bejegyzés még mindig várat magára - a végtelenségig, amiért ne haragudjatok. Kint is lusta voltam, itthon pedig még jobban az vagyok.
Hogy mi történt velem azóta?
Hát kezdjük azzal, hogy nehezen találtam a helyemet, néha még be is depiztem (szégyen és gyalázat!), bár őszintén nem tudom, hogy más au-pairek hogy vannak ezzel a váltással. Nem a vasalás hiányzik (azóta nem is vasaltam, muhahahaha), hanem... nem tudom, de nehéz visszatalálni a mindennapi életbe, mindenesetre az azért sokat segített, hogy felvettek az egyetemre, és (a francba, mindjárt itt a vizsgaidőszak!!! :D) lekötöttem magam - többnyire, bár ha azt mondanám, nincs okom a panaszra az hazugság lenne. Mindenesetre itt nem panaszkodom emiatt, majd nem virtuális vállakon kisírom magam. :)

Szóóóóval a helyzet az, hogy ismét felregisztráltam az aupair-world.net-re. Bizony ááám. Úti cél: Franciaország, Spanyolország (természetesen nem beszélek sem franciául, sem pedig spanyolul (és a szél ijesztően nagy odakint, gondoltam megosztom, mint lényegi és témához szorosan (nem) kapcsolódó információt :D)), valamint Olaszország. Legalább olaszul beszélek valamennyire... :)

Hát azt hiszem, ennyi. Csak meg akartam osztani, hogy ismét belevágok. Azt hiszem. Aztán addig még bármi történhet...

A még mindig lusta Rita ;) 

2012. július 23., hétfő

Hazaút...

Bejegyezte: Rita dátum: 21:20
Vélemények:  
2 megjegyzés


Sziasztok!
Hajaj, rég nem írtam, mindenesetre ezt muszáj megosztanom veletek. Jelentem itthon vagyok – úgy ahogy véglegesen – Angliából. Gyorsan írtam egy kis élménybeszámolót hazajövetelemről, mely eseményekben dús volt. Várható a későbbiekben egy kis összegzés az utolsó hónapjaimról, néhány képpel. :)

Az út, amire nem akarok emlékezni – vagy mégis, hogy nehogy még egyszer nekivágjak busszal keresztülszelni Európát.

Az érzelemmentes búcsúzkodás (nem) igazán megható pillanatait a családtól, most nem ecsetelném, hanem rátérnék az egyes számú napirendi pontra a Meg nem ismétlendők listáján.
Egy: soha, de soha ne hidd azt, hogy a londoni metrók rendelkeznek lifttel. Az egy dolog, hogy Kings Crosson van egy darab rohadt lift, de a Victoriánál már csak lépcsőre futotta. Sok-sok lépcsőre, ami nem éppen kedvező egy hisztérikussá váló, enyhén túlsúlyos bőröndökkel rendelkező lány számára. Mindenesetre az emberekbe vetett hitem visszatért, mikor segítő kezekre találtam egy színes bőrű apuka személyében, majd életem szerelmére hasonlító srácban és barátjában. A lényeg, hogy csupán két órámba telt eljutni a Kings Crosstól a Victoriánál található taxiállomásig. Mondanom sem kell, hogy a taxira egy vagyont fizettem így is, de legalább rendes volt, és elvitt A pontból a B-be. (Utóbbi a hostelt jelöli.) Bejelentkeztem, és lakatra zártam a két bőröndömet. Majd a maradék négy táskával a lépcsőnek vetődtem, mert az nem menés volt, max. csak vánszorgás. Hiába kerestem a negyedik emeleten a 49-es szobát, egy törülközőbe csavart lány tájékoztatott, hogy ki fogok bukni, ha megtudom, hogy a rossz lépcsőn jöttem fel. Nos, csak kicsit buktam ki, helyette ismét megmásztam a Mount Everest kettőt. Elrendeztem a cuccaimat, majd elindultam bevásárolni másnapra, na meg felderíteni a terepet, hogy vasárnap merre kell elszenvednem az utolsó menetet. Közben egy másik szálon a londoni buli története folyt, amiből semmi nem lett, mert nem tudtam elérni a kontaktot – csak így, titokzatosan -, de ő viszont fel tudott hívni fél tíz körül, amikorra nekem már a létezéstől is elment a kedvem, nem beszélve a karom működési képességei felől való kételyemtől, ami még mindig fáj, ha megpróbálkozom a kinyújtással. De azt hiszem, már egyenesbe jöttem... :D
Kettő: Soha, de soha ne hidd azt, hogy a Victoria Station az a Victoria Coach Station. Namármost én ezt tettem. Számolgattam, és inkább úgy döntöttem, hogy hagyom a taxit másnap, amivel esélyes, hogy fel kéne váltanom a papír pénzemet, azaz maradnék egy csomó érmével, amit nem tudok beváltani, és buszra hagyatkozom. Kifizettem 2.30 fontot egy megállóért, amit még csak fel sem ismertem. Megkérdeztem egy bácsikát, aki no hablas inghlese vagy micsudi, de a fiára mutatott, aki készségesen segített megmutatni az utat felajánlva jobbját a bőröndömnek. Elbúcsúztunk a vasútnál, ahonnan már tudtam az utat, sőt mi több, láttam is a célt, de beláttam, hogy erősen a nem-fog-menni kategóriába tartozik. Elvonszoltam immáron már csak öt csomagomat (éljen az átcsoportosítás, ami csodákra képes. Főleg, ha nem felejted a csomag megőrzőben a kézipoggyászodat, mikor már kipakoltad a többi bőröndödet az utcára, és nem kell visszamenned érte, mint ahogy azt én tettem.) a buszmegállóba, és felszálltam a buszra, majd kértem jegyet a Victoria Coach Stationig. Remegő kézzel válogattam a pénzt, mire a buszsofőr mondta, hogy hagyjam csak, úgyis itt van egy köpésre. Aztán egy másik ürge is rendes volt, segített a bőrönddel, mialatt azt hajtogatta, hogy ő csak egy turista. Természetesen lelkesen megköszöntem, ahogy egy illedelmes lányhoz illik.
Három: Soha, de soha ne ess kétségbe, ha nem látod a kijelző táblán az úticélodat. Nos, én is csak egy kicsit tettem, majd elkeveredtem a leghátsó kapuhoz, és valahogy a check-in pulthoz, ahol közölte a pasi, hogy át kell szállnom. Hát mondom pont jó, hogy a jegyem nem olyanra szól, de hát ha meg kell tenni, akkor meg kell tenni. Ismered az érzést. :D
Négy: Soha, de soha ne ess kétségbe, ha egy kisbaba az útitársad 24 órára. Én sem annyira tettem, miután megbizonyosodtam arról, hogy a lehető legtávolabbi szabad székbe kerülök. Összeismerkedtem egy párral, akiknek sajna pont mögöttük jutott hely, és megtudhatták tőlük, hogy a Channel Tunnel a Duna(!!!!!) alatt megy át. :D Lol. Amúgy nagyon érdekes volt, ahogy a busz bement egy vonatba, és alig fél óra alatt már Franciaországban is voltunk. Jó volt hallani, ahogy egy true francia köszönt minket Bon Jourral. :) Áthaladtunk Belgiumon (Brüsszelben elfogott a rettegés az emberek láttán, nem viccelek. Ki nem tettem volna a lábam a buszból!), Hollandián, s egy ellenőrzésen, majd a németeknél történt a nagy kaland.
Öt: Soha, de soha ne hidd azt, hogy tehetetlen vagy. Egy rajtacsapás szerű ellenőrzést eszközölt a német hadsereg ellenünk – két emberről és egy kutyáról beszélek. :D -, és elkérték az útleveleket, személyiket, de az egyik nőnek elfelejtették visszaadni. A szlovák (köcsög, bunkó, paraszt) sofőrök nem tekintették ezt az ő ügyüknek, helyette csak bemutattak a nőnek és valami magyarszkit mondogattak. Aztán végül mégis elmentünk a közeli rendőrségre, és sikerült visszaszerezni a dolgot. Persze a tömeg ki volt rendesen, mert volt, hogy hét óráig meg sem álltunk. Nem mintha nekem annyira számított volna a folyó ügyek miatt, ugyanis simán kibírtam közel 34 órát dolgom végezte nélkül. Ennél is van egy bizonyos határ, és sem a buszban fellelhető pöcegödör, sem pedig a toilett felirat alatt szerepelt feketelyuk nem felelt meg annak.
Hat: Soha, de soha ne próbálj meg okoskodni. Jelen esetben nem is én tettem, hanem egyik magyar útitársunk, mikor egy hatalmas nagy dugóba keveredtünk. Szerinte, ha átszlalomozunk a másik sávba, és kimegyünk azon a lejárón, akkor bizony jobb lesz nekünk. Nos, annyival lett jobb, hogy a dugó végének a végére értünk, de még annak is az egyik leágazására. A lényeg, hogy csupán három órát ragadtunk a dugóban, és azt is amiatt, mert egy olyan faluban próbáltak elvezetni bennünket, ahol csak az egyik sáv volt járható útfelújítások miatt. Mondanom sem kell, hogy még nagyobb dugót okozott, mint maga a baleset az autópályán…
Hét: Soha, de soha ne hidd, hogy nem lehet rosszabb. Bécsbe érve kiderült, hogy a buszunkra még másfél órát kell várni. Elvoltunk, a népet élteti, ha bosszankodhat, pláne ha a magyarról van szó. Mindenesetre legalább megszabadultam az előttem ülő szlovák ribanctól, aki két méterrel a föld felett járt, és azt hitte a lenőtt, undorító műkörmével, hogy ő az Atyaúristen. Az út elején kérdezte, hogy lejjebb engedheti-e a székét. Mondom igen. Még komolyan, büszke is voltam magamra, hogy jaj de jó fej vagyok. Aztán másfél óra múlva elegem lett, elszállt minden jófejségem, és megkértem, hogy vessen véget szenvedésemnek. Aztán néhány óra múlva arra leszek figyelmes, hogy jóval lejjebb van a széke, mint a mellette ülő nőé. Pont szünetet tartottunk, és utána ismét kértem, hogy tolja vissza a székét a helyére. Még volt mersze durcás képet vágni! Eskü nem telt el fél óra, és minden szó nélkül lejjebb engedte megint! Na itt aztán eldurrant az agyam és mondtam neki, hogy ez nekem így rohadtul nem kényelmes, szóval tolja vissza de nagyon gyorsan. Idióta hisztis p*csa!
Nyolc: Soha, de soha ne hidd, hogy nem vagy király. :D A busz nem ment volna be Győrbe, ahol rám vártak (a reggeli váltás busz bement volna), de én elintéztem, hogy bemenjen. Csak miattam. :) Aztán persze hívtam nővéremet, aki kijött, hogy hol vagyok, mert nem a pályaudvaron. Egy liget nevénél nem jutottam közelebb a megoldáshoz, így megkérdeztem egy nénit, hogy mi az a fehér épület a park másik oldalán, mire jóformán idiótának nézett, és közölte, hogy a vasút állomás. Hát kösz, most legalább már tudom. Átcuccoltam, éééés indulás! Természetesen egy jó kis hazai, s nem utolsó sorban ÍZES meki után. :D
Kilenc: Soha, de soha ne hidd, hogy te kivétel vagy! Röhögünk nagyban valamin, erre szirénát hallunk magunk mögül. Hát nem igazoltatnak minket? Mindkettőnek ez volt az első eset, és nem tudtuk megállni röhögés nélkül…. Happy End, mert itthon vagyok, és írom ezt a beszámolót, ahelyett, hogy lemosnám magamról az út porát – bűzét. Mindenesetre így lett a 27 órából 34 óra….

2012. április 9., hétfő

Edinburgh, avagy skóciai hányattatásaink (:D)...

Bejegyezte: Rita dátum: 10:15
Vélemények:  
3 megjegyzés
Sziasztok!

Először is minden kedves (és nem kedves :D) ismerősömnek, olvasónak szeretnék Boldog Nyuszit kívánni. Happy Easter! :)

Tünde barátosnőmmel Edinburgh-ban - más néven Büróóóban :D - töltöttük a hétvégét, és élveztük a skót levegőt. Még mielőtt bármibe is belekezdenék, leszögezném, hogy lúzerségben nem lesz hiány, hogy hű maradjak önmagamhoz. :D

Szombaton a vasútállomáson szembesültem azzal, hogy a heti fizetésem nem érkezett meg a számlámra, így kisebb elmebaj után rájöttem, hogy érdemesebb várni keddig a már magára váratott dühkitöréssel, hiszen talán az ünnepek után rendeződnek a dolgok. Ha nem, akkor lesz egy hosszú (vagy rövid és tömör) beszélgetésem a nővel arról, hogy mi a fair dolog és mi az ami igazán rohadtul nem fair, minthogy csak két példát mondjak az üres hűtő, vagy az ígérete ellenére meg nem érkező fizetésem.
A vonatút hosszú volt, de gyönyörű. Newcastle-től fölfelé az út felét tenger mellett tettük meg. Még ha ez az Északi-tenger nem is az a kifejezetten (vagy egyáltalán) kék színű, akkor is tenger, és szép. :)
Nem volt nehéz megtalálni a hostelt, amitől - joggal mondhatom - el voltunk ájulva. Nagyon hangulatos hely volt, mindemellett kész labirintus is! Rögtön nem tudtuk elfoglalni a szobánkat, ezért csak letettük a csomagunkat és megrohamoztuk a várat. Talán a rohamozás túlzás, ugyanis az első száz lépcső után kissé belassultunk. :D De au-pair tempó, lassú tempó, egyre megy, a lényeg, hogy felértünk, és amint megpillantottam fentről a kilátást, már el is felejtettem azokat a lépcsőket.
Három fele visszaballagtunk a hostelhez (kemény öt-tíz perces procedúra volt), és még jobban elámultunk a szobánk láttán - főleg, mire megtaláltuk. Mondtam már, hogy az a hely tiszta labirintus volt? :D
Utána pedig elindultunk felfedezni az általunk vélt óvárost, míg végül kikötöttünk a Skót Nemzeti Múzeumban, ahol valami eszméletlen jó kiállításra bukkantunk. Kicsit csodák palotája jellegű is volt, de a lényeg a lényeg, hogy beültem egy forma 1-es autó szimulátorába, és végig szerencsétlenkedtem egy kört. :D Köszönöm Tünde a bátorítást! :D
Aztán pedig vacsora után néztünk. Én egy török gyorsétterembe mentem be, és kértem kebabot. Namármost, az olyan, de olyan nehéz volt, hogy el nem hiszitek! Mindenesetre kiéltem a húst-hússal enni vágyamat. :D Néztünk végül egy kicsi Shreket a hostelben, majd elfoglaltuk a szobánkat. Két amerikai lányt kaptunk szobatársul, akik nagyon aranyosak voltak, és nem kifejezetten zavartuk egymást.
Nyolc óra fele nekiálltunk készülődni az esti bulira. Olyan fél tíz fele el is indultunk, azonban még tizenkettő előtt visszavonulót kellett fújnunk a, a lúzerségem miatt b, a fájós lábunk miatt. Hogy kifejtsem az a, pontot, nos megrohamoztunk egy ülőalkalmatosságot, mikor már alig bírtuk szusszal a táncolás után. Azonban éreztem, hogy mintha valami víz lenne a bőr huzaton, ezért beljebb mentem. Aztán a mosdóban kiderült, hogy én voltaképpen valakinek a hányásába ültem bele. 'Rohantunk' vissza a hostelbe átvedleni, aztán egy éjszakai túrát tettünk a már ismert környéken. Felcaplattunk a várhoz, ahol egyedül mi voltunk, és valami fantasztikus volt! A kilátás este még szebb, és... ne várjátok tőlem, hogy leírjam milyen szép volt, mert nem lehet átadni. Fényképpel nem is próbálkoztunk, az sem adná vissza.
A lényeg, hogy másnap viszonylag korán elkészültünk, ugyanis nyolc körül már a város másik részében voltunk, fent a Calton Hillen. Azt hiszem, ez a neve, de most lusta vagyok utána nézni. :D A kilátás innen sem volt piskóta. Két oldalon a tenger, a másikakon a 'púp' és a város a várral.
Aztán megreggeliztünk, elmentünk a Skót Nemzeti Galériába, majd felvettük a cuccunkat, és hazajöttünk. Vasárnap délután hihetetlenül fáradtak voltunk, de megérte, mert nagyon jól éreztük magunkat.

Íme a képek:











A szobánk:
Ez egy középiskola. Én is ilyenbe akarok járniii!!! Illetve, akartam volna. :D





Vasárnap a Hillen




Bekebelezem a várost :D

Ezen az oldalon / Itt 1782 szeptember 5-én nem történt semmi
:D:D:D:D:D
Kilátás a vonatból 'hazafelé'




The End

Írta és rendezte: Rita :D
Szervezte: 'I'm sexy and I know it' Tünde :P :D Köszönöm! :)

2012. április 6., péntek

Itt volt Bözsi, avagy The Queen látogatása Yorkba...

Bejegyezte: Rita dátum: 10:16
Vélemények:  
1 megjegyzés
Sziasztok! :)

Még mielőtt rátérnék a címre - képekkel! -, szeretném megosztani veletek a keddi, valamint szerdai napom megrázkódtatásait. Igazából ezek a szörnyű borzalmak az időjárás viszontagságait jelentik. Példának okáért, kedden egy méterre ültem a faltól a szobámban, mikor is éreztem a szelet a bőrömön! Nem viccelek - sajnos. A pizsamám a következő volt: dupla bunda zokni, melegítő nadrág, egy top, egy hosszú ujjú passzos póló, hosszú ujjú, térdig érő pizsifelső és egy bundapulcsi, meg természetesen a vastag dunyhatakaró, és hát nem fáztam még így is?!
Aztán szerdán megvilágosodtam, mikor a hóesésben(!) mentem suliba, hogy a kissrácnak van hőssugárzója, szóval én azt akkor ideiglenesen felköltöztetem a szobámba, így szerdán már vigyorogva lebzseltem a meleg szobámban. :)

Tehát a csütörtök, mikor is a királynő kicsi városomba látogatott:
Megjegyzés, sajna minden olyan gyorsan történt, mert késésben volt, de azért mégis csak öt méterrel előttünk haladt el! :P

Micklegate-nél, ahol a ceremónia valami olyasmi volt - Tünde elmondása alapján -, hogy beengedik-e a városba, vagy sem. :D

Tündével izgatottan, hülye képeket vágva, új hajszínemmel :D

Tömeg No.1

Tömeg No.2

Tömeg No.3

Bözsi a kocsiban :D

Bözsi még mindig a kocsiban :D

A kék pont az ajtóban, na ő Bözsi.
Tündével fogadtunk a ruháját illetően, és én győztem. Sárgát vagy kéket mondtam. :P Ugyanis a yorki látogatását valami undorító sárga kosztümben reklámozták, amiben szerintem olyan, mint egy csibe...

The End

Ma megvendégelem egy ebéddel Tündét, túrós gombócot fogok csinálni, de azt hiszem tejföl helyett natúr joghurtot vettem a lengyel boltban, én okos. :D

Rita

2012. április 2., hétfő

The biggest Looser in the world...

Bejegyezte: Rita dátum: 13:05
Vélemények:  
2 megjegyzés
Sziasztok!

Sajnálom, de Looserségem megint mérvadó egy bejegyzés erejéig. Minden csütörtökön történt, amikor is kizártam magam a házból. De inkább kezdem az elején, hogy egy jót nevessetek, mert én is röhögtem a végén, hiszen ez már tényleg-tényleg lúzerség a köbön.

Minden ott kezdődött, hogy a nő mondta, hogy a kislányt nem kell vinnem a suliba, mert a szembe-szomszéddal megy. Hát jó. Igen ám, de a szitu még sem ilyen egyszerű, hiszen egy hatalmas nagy tálca süteményt sütöttünk szerdán, tehát azt először át kellett küzdeni két ajtón is. Tudni kell ezekről az ajtókról, hogy a, kettő van belőle b, fél méterre helyezkednek el egymástól és c, a belső ajtót csak kulccsal lehet kinyitni kívülről.
Lelkesen segítettem nyitogatni az ajtókat a kislánynak, majd mikor mögöttem a belső ajtó egy hatalmas durranással csapódott be, ledermedtem, mert rájöttem: kizártam magam.
Gondoltam nem kell kétségbe esni, hátha a hátsó konyhaajtót nem zártam be. Mikor ellenőriztem igencsak kétségbe estem, ugyanis zárva volt. Lenéztem magamra, ami egy melegítőt és egy csizmás papucsot takart. Mély levegőt vettem, és elemeztem a helyzetet. Talán a szomszédéknak van kulcsuk, bár erre nem sok esélyt láttam, hiszen a kissrác kedden kérte el tőlük, és tudtommal még nem vittük vissza.
Becsöngettem egyszer, de mivel nem hallottam a csengőt, így egy kis várakozás után hosszabban megnyomtam a gombot. Hallottam valami mocorgást bentről, majd a pasi elkiáltja magát, hogy bad/bed time. Akárhogyan is értette, mindkettő igaz volt a helyzetre, ugyanis pizsamában jelent meg, ráadásul szemmel láthatóan felkeltettem. Jelezném, hogy fél kilenckor történt az eset. Majd a hisztérikus kitörésem - jó, nem voltam hisztérikus, de erősen kétségbeesett - után közölte, hogy a kissrácnak már odaadták a kulcsot, tehát sejtésem beigazolódott: totálisan kizártam magam a kutyával. Ja, még nem említettem? A kutya is kint ragadt velem!
Nem maradt más választásom, hívtam az apukát, és reménykedtem, hogy a városban dolgozik, nem ment el máshova. Közölte, hogy igen, a városban marad még fél óráig, mikor kérdeztem, tehát jeleztem, hogy igényt tartok a kulcsára.
Mély levegőt vettem, a két ajtó közötti fél méteres helyről a kutyát egy ugrálókötéllel a kertbe vezettem, és ott hagytam jajveszékelt ugatások közepette. Elindulásom után egy perccel tudatosult bennem, hogy a papucs igencsak nagy rám, ami otthon még elmegy, hiszen nem teszek meg olyan nagy távokat, és nem utolsó sorban meleg is, tehát tényleg nem probléma. De mikor a BELVÁROSBA kell vele mennem KÉTSZER FÉL ÓRÁn keresztül, akkor már igencsak nagy gondot jelent.
Angolok ide vagy oda, úgy megbámultak! Ráadásul olyan hülyén éreztem magam, hiszen ilyen otthoni mackónadrág és kellékeiben sétálgattam a kiöltözött, munkába igyekvő emberek között.
Happy end a sztori vége, mert megszereztem a kulcsot, és bejutottam a házba. Éljen, éljen!
Azóta mindig ellenőrzöm, van-e nálam kulcs. :D Ti is tegyetek így minden alkalommal, nehogy úgy járjatok, mint én! :D

Holiday van - nekem is, ugyanis a kölykök meg a nő meg a nagymama elmentek az Egyesült Államokba síelni. Én kérek elnézést, vagy valami ilyesmi. A pasi hátra maradt, mert valami olyan sérülése van, amitől nem tud síelni. A legjobb dolog az egészben, hogy a hűtő lényegi része üres. Esküszöm, le is fotóztam, majd feltöltöm és megmutatom. Málnaecet van itthon, de tojás, cukor és társai bizony hiányoznak. Kivételesen van kenyér, lehet lábat kellene csókolnom a nőnek. Na persze...

Most búcsúzom,
Rita

Ú, majd elfelejtettem, most ezért a számért vagyok oda. :)